Nem minden nagymama öreg, de minden nagymama lehet nagyon fáradt egy nehéz nap után. Ahogy a feleségem is, amikor egyik nap késő délután a fotelban ülve megkért, hozzak már neki egy pohár vizet, mert szomjas, de olyan fáradt, hogy felállni sincs ereje.
Éppen a vízért mentem, amikor megjöttek a fiamék, és megkértek, hogy vigyázzunk egy-két órát két éves unokánkra Enidre, míg bevásárolnak.
A feleségembe kezdett visszatérni az erő. Előkerült néhány játék. Pontosabban az összes. Énekelt a kicsinek és játszottak, mígnem pár perc múlva kiderült, hogy Encsi éhes. Azt nem tudom, hogy miből, de azaz érzésem, hogy egy nagymama bármiből ki tudja következtetni, hogy éhes az unokája, még akkor is, ha épp az asztaltól állt fel.
Mindenesetre az tény, hogy a kérdésre „mit enne szívesen”, Encsi határozottan rávágta, hogy „potata”, ami palacsintát jelent. A csöpp szájról elhangzó kérés egyenesen a mennyekbe röppent, ahol a nagyi szokta érezni magát, amikor az unokájával foglalkozik. A rászegeződő fényes szempárban pedig ott csillogott a szeretetteli bizalom, amivel olyan emberre tekint valaki, aki tűzön-vízen keresztül teljesíteni igyekszik a szempár tulajdonosának minden óhaját.
Így történt, hogy a feleségem, akinek úgy tűnt, hogy az előbb még a helybe vitt pohár vizet is infúziós csövön keresztül kell majd beadni, most fürgén pattant fel, és már a kezében is volt a palacsintasütő meg a palacsintasütés kellékei. Mire kettőt pislantottam, már sercegett is a sülő palacsinta, és röppent a tányérba egyik a másik után. Persze, ha már hozzáfogott, úgy sütött, hogy majd el is tudjanak vinni… .
Mire a fiamék visszatértek Encsiért, a kis pocak már tele volt, várta őket egy halom becsomagolt palacsinta, és a távozók után egy energikus fiatal nagyi integetett párás szemekkel.
Visszatértünk a szobába, és beszélgettünk egy ideig, természetesen az unokánkról. Majd csendesen megszólalt: behoznád azt a vizet? Olyan fáradt vagyok, hogy felállni is nehezemre esik.
